Konyhafilozófia & pszichológia a szórakoztató irodalomban

Számomra a szórakoztató irodalom egyenlő a kikapcsolódással, a könnyedséggel és ennek az irodalmi ágazatnak a szépsége ezekben az értékekben rejlik. Emiatt sajnálom, hogy sokan degradálják a ponyva, lektűr – ki hogyan szereti hívni – irodalmat, mert voltaképpen erre is szükség van, viszont reális határokon belül mozogva a minőségnek ugyanúgy jelentős szerepe van, mint bármilyen más művészetnél.

A jelenlegi könyvpiacot és némelyik írókat követve azt fedeztem fel, hogy hiába választották a szórakoztató irodalmi vonalat, mégis a szépirodalom felmagasztalása miatt többnek szeretnének látszani, mint amik. Ez a hozzáállás talán a legtoxikusabb, legkétségbeejtőbb és legtöbb frusztrációval teli.

Itt nyer értelmet maga a blogposztnak a címe is, hogy nagyon sok szerző szeretne látszólag többet adni pusztán szórakoztatásnál, ellenben a szépirodalom világát el akarja kerülni.

Valljuk be, a szépirodalom egyszerre nyitott és keretek közé zárt, ha a történetvezetésre gondolunk, és nincs igazán könnyedség benne, hanem végig az olvasó gondolatait és az érzéseit ingerli… Készteti arra, hogy ítélkezzen a karakterről, az eseményekről, megkérdőjelezzen mindent, kissé szkeptikussá váljon, vagy ami még nehézkesebbé teszi a fogyasztását, hogy az ember saját értékrendjével ellentétes értékekről olvasson, miközben meghasonul önmagával.

Úgy vélem, hogy egy jó szépirodalmi alkotás, ha nem is értünk vele egyet, képtelenek vagyunk azonosulni vele, de mindenképp tágítja az olvasó nézeteit.

A jelenlegi szórakoztató irodalomban alkotók hasonló (ambivalens) eksztázist szeretne elérni, de ezek többnyire harmatgyengék egy szépirodalmi műhöz képest, mégis olyan magaslatokba emeli a kiadó, a szerző, vagy akár egy olvasó is, hogy gyakran elképedek rajta. 

Arra a választ nem igazán tudom, hogy az író nem lát magában elég lehetőséget, magvas gondolatokat, érzéseket, témákat, kellő szakmai tudást, amikre egy több száz oldalas énregényt, politikai értekezésekkel teli karakterdrámát, netán egy társadalmi kórképet bemutató könyvet írjanak. 

Bár azt ugyancsak valószínűnek tartom, hogy az író maga is szórakozni akar, ám a komplexusait képtelen a háttérbe szorítani, ezért belevisz ilyen-olyan mélynek hitt gondolatokat, társadalmat érintő kérdéseket, emberi traumákat. Valahol azt is elhiszem, hogy a szerzőt jó szándék vezérli és segíteni szeretne.

De a komolyabb témákat a szórakoztató irodalmon belül szinte lehetetlen rétegeire szedni, mert többet érdemelnek egy pár száz oldalas (tegyük fel) romantikus-erotikus regénynél, ahol a döntő valójában a cselekményszál és maga a szerelem életérzése.

Nekem a gyenge pontom az alkoholizmus, a bántalmazások, a depresszió, és azok a regények felidegesítenek, ahol valamelyik ezek közül a központi téma, mert gyakran hiteltelenül van megírva a történet, ennek ellenére ezzel reklámozza a kiadó és az író is. 

És az igazság ilyenkor az, hogy néhány Wikipédia cikkből, egy-két híradóból összeollózott, Amerikával megspékelt komolynak szánt történetet sikerült csak megírni, majd kiadni.

(Az még szomorúbb, amikor interjúkat is készítenek az emberekkel a könyv miatt, és mindhiába, nem adja át rendesen az érzelmi, lelki részét a szerző.)

Az író pedig – szerintem – nincsen tisztában azzal, ezáltal elbagatellizálja a valóságban lejátszódó tragédiákat.

Sokszor hangoztatják a nagy kutatómunkát, a pszichológiai tanulmányokba való beleásást, de azt veszem észre legtöbbször, hogy a karakterek életidegenek. Például valakit megerőszakolnak, ez lenne a főhősnő óriási lelki traumája, de jön a szerelem, a szenvedély és Happy End. Megsúgom, ez nem így működik.

Ám, ha ez mind nem elég, akkor általában vannak benne közhelyek, kamu pozitivitás, lélekemelő gondolatok, amik nemhogy segítenének, de inkább az ellenkezőjét érhetik el, ha olyan ember kezébe kerül(ne), aki hasonló traumákon esett át.

Ezek főleg Szabó Péter, Oravecz Nóra és a hozzájuk hasonló, kókler life coach-ok eltorzult, destruktív elmeszüleménye, hogy miként működik egy emberi lélek és elme. Ők is javarészt felszínen maradnak, nem mélyednek bele sohasem semmibe, körülbelül olyan kijelentéseik vannak, amik ha igazak is, remélhetőleg az emberek nagy százaléka tudja.

A szerzők a ponyvairodalmon belül ugyanezt a példát követik, hogy kijelentik az ég kék, a fű zöld.

Az emlegetett sarlatán life coach-ok mindazonáltal szeretik a túlzott pozitivitást vallani, a vonzástörvényét, a karmát emelik ki, vagy azt, hogy te vagy mindennek az ura, de ezek is olyan dolgok, amik megcáfolhatók észérvekkel, mégis az írók felhasználják ezt a könyveikben, noha más és más, nyakatekert, szépen összecsengő mondatokkal.

„Problémákat gyártasz, aztán folyamatosan a megoldásokat keresed. Ehelyett inkább ki kellene élvezned az életedet! Csak lazán! A sorsod megoldja önmagát. A dolgok megtörténnek aztán elmúlnak. Állapotok, amelyek úgysem tartanak örökké.”

- Lakatos Levente (Barbibébi)

Elemzés:

„Problémákat gyártasz, aztán folyamatosan a megoldásokat keresed. Ehelyett inkább ki kellene élvezned az életedet! Csak lazán!”

Az ember agya sose áll le, folyamatosan forgatókönyveket gyárt, hogy tudjon kalkulálni és a kialakult helyzetet, akkor már fejben igyekszik megoldani is, ami egy normális folyamat. Ha ez nem lett volna, valószínűleg életképtelenek lennénk. A túlzott szorongás és feszengés a negatív végkimeneteleken az már más probléma, de ezt egy „csak lazán” felkiáltás nem igazán fogja megoldani, ellenben néhány szakirodalommal vagy szakemberrel lehetséges ezen segíteni.

„A sorsod megoldja önmagát.”

A sorsod sosem oldja meg önmagát, pusztán külső tényezők, például a társadalom és az a rendszer, amiben élsz lesz hatással az életedre. Ha nem fizeted a villanyszámlát, akkor kikapcsolják az áramot. Megoldódott ezzel bármi is? Végül is, több gond nem lesz vele.

„A dolgok megtörténnek aztán elmúlnak. Állapotok, amelyek úgysem tartanak örökké”

Az utolsó fele pedig mély, hogy minden változik. Valóban igaz. Egyetértek, de ezt valahogy eddig is tudtam.

Ezek a sorok követték egymást, és az összefüggéseket végképp nem értem.

A pozitivitás köré felhúzott eszmeiség leginkább a nyugati kultúrára, az erőteljesen kapitalista országokra jellemző, ám mindez nem több a fogyasztói társadalom éhségének felerősítésénél, valamint a boldogságot ígérő termékek – lehet az akár szellemi vagy kézzel fogható produktum – megvásárlására való késztetése.

„Tudod, negatív egy nemzet a magyar. Az emberek bele vannak gyöpösödve az életükbe. Irigyek, ha valaki egy picit is pozitívabb, vagy szebb élete van, holott ők maguk elégedetlenek és lusták. A pletykálás, áskálódás és rosszindulatúság nálunk gyomorforgató szintre süllyedt. Boldog embert annyit látsz Magyarországon, mint lottónyertest.

Biztos sokan elítélnek a véleményért, de személyes tapasztalataim bizony alátámasztják a meglátásaimat.”

- B. E. Belle (Hazugok)

Elemzés:

„Tudod, negatív egy nemzet a magyar. Az emberek bele vannak gyöpösödve az életükbe. Irigyek, ha valaki egy picit is pozitívabb, vagy szebb élete van, holott ők maguk elégedetlenek és lusták.”

Ezt a kritikámban is írtam, azért ezt így megítélni nem lehet. Amúgy nem lehetséges, hogy van köze ennek a politikának, a történelmi múltnak és az ebből származó mentalitásnak? Nem számít az alacsony életszínvonal egyes régiókban?

Illetve honnan veszi, hogy az emberek lusták, vagy állandóan ücsörgő közmunkásokkal találkozott? Azért ezt abszurd elképzelni. Vagy azért lusta egy ember, mert olyan helyzetben van, amiből nem tud kitörni és ugyanúgy egy proli, aki hajtja a szekeret? Nincs karrierje? És igen, lehetséges, hogy vannak emberek, akik elégedetlenek, de ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy irigy is. Meg merem feltételezni, hogy ez más országokban is jelen van, lehet nem ilyen mértékben, viszont akkor visszakanyarodunk az első két kérdésemhez, és azokra kell a válasz.

Ha pedig ennyire az általánosításnál maradunk, akkor jó lenne specifikusan éreztetni a karakter szemszögén keresztül, hogy mi a gond, mi alapján jutott erre a következtetésre, mert ez így csak egy-egy kiszólás.

„Boldog embert annyit látsz Magyarországon, mint lottónyertest. Biztos sokan elítélnek a véleményért, de személyes tapasztalataim bizony alátámasztják a meglátásaimat.”

Én nem ítélek el senkit a dilettáns véleménye miatt, viszont tapasztalatra hagyatkozni elég veszélyes. Mintha azt mondanám a huszadik szórakoztató könyv után, ami szerintem rossz volt, hogy csak szar könyvek vannak, és a tapasztalataimmal alá tudom támasztani. Akkor ez így is van? Nem hiszem, viszont ezek a sorok a megerősítési torzításra utalnak.

Ezzel a két idézettel az a fő gond, hogy ez az író hangja és kiszólása, neked most jól megmondja a tutit!

Az egyes ponyvairodalmakban mindent ígérnek, hogy az olvasót egyszerre szórakoztatja és a nézeteit tágítja; érzelmi hullámvasút, ami építi őt; kemény tabutémát boncolgat, meg mindent is. Ez egy olyan világmegváltó alkotás, hogy ilyet soha életedben nem olvastál. Olyan dolgokra derül fény, minthogy létezik a világban erőszak, vagy szegénység, vagy árvaság… Elképesztő!

Ez a szomorú a mostani szórakoztatásban, hogy ennyire komolynak akarnak látszani egyes könyvek és a szerzők. Elfelejtkezünk arról, hogy ez csak limonádé. Egy könnyed, jól megírt regény, amibe kell ugyan valami tanulság, gondolatiság és érzelmek, de ne úgy adjuk el, hogy a szórakoztató irodalom Dosztojevszkij-e vagyunk.

Az érték nem a közhelyekben, a „szókimondásban” van, hanem amit magába is foglal a szó: a (minőségi!) szórakoztatásban.