Novella: Drága Komfortzónám!

A buszmegállóban várakozok, olykor felpillantok a telefonomból. Egy számomra ismerős hangra leszek figyelmes, de azonnal visszatérek a pötyögésre. Gyomrom görcsbe rándul, szinte érzem, ahogy torkomat marja a sav. A forró levegő mostanra elviselhetetlen, mintha csak egy égető masszát nyelnék le a tüdőmbe. 

Valamennyit segít, hogy több ember vesz körbe, mert jobban kétségbe ejtene, ha a lánnyal lennék kettesben. Mi lenne, ha hozzám szólna? Mit mondanék neki? Képes lennék válaszolni a kérdésére? Csupán a gondolattól lebénul a nyelvem, a fogam erősen vacog. Az izzadtság pedig patakokban folyik a homlokomról lefelé, egészen az államig, aztán lecsöppen az aszfaltra.

Lehunyom a szemem, és igyekszem megnyugodni. Számolom a lélegzetvételem, kizárom a külvilágot… Ha menne. Eszter lágy hangja cseng a fülemben. Annyira dallamos a beszéde és az önfeledten nevetése.

Végül beszélni kezd a srác, akivel jött. Fogalmam sincs honnan, de ismerem ezt a férfihangot.

Szánalmas, ám egy év alatt megszoktam, hogy a telefonommal szórakozok, rá emelem a tekintetem, majd visszamélyedek, ezután igyekszem lenyugtatni magam.

De mit tehetnék én? Átlagos vagyok, vagyis éppen megütöm ezt a szintet. A jóképűtől távol állok, ahogy a magabiztosságtól is. Talán a kedvességem ér valamit. Egy hozzá hasonló lány sosem fogadná el a meghívásomat.

Szeret csinosan, kirívóan öltözködni, mindig tudja mivel vonzza magára a tekinteteket. A mosolya édes, van benne valami pimaszság is. A kisugárzása pozitív, pusztán ezért az embernek kedve támad hozzá közeledni. Keservessé teszi a napjaimat, de egyúttal örülök is, hiszen láthatom őt.

Teljesen felszínesen ismerem, mégis úgy érzem, erősebb kötelék fűz hozzá. Ez olykor ösztönöz arra, hogy beszélgessek vele, de végül legyőz a félelem.

Rettegek a kínos beszélgetésektől, illetve az elutasítástól.

Voltaképpen csak egy végkimenetelt tartok reálisnak. Kezdeményeznék és kikosarazna, ami miatt égne a pofámról a bőr. Már annyiszor elképzeltem: kézen fogva sétálunk. Ő megcsókol, én gyengéden beleszántok az ujjaimmal a selymes hajába. A csók végén némán mosolyognánk a másikra. Szavak nélkül is megértenénk egymást.

Megvetem azt, hogy ennyire nem teszek semmit és az élet elszáguld mellettem. Megmarad örökre fantáziának.

Megérkezik a buszom, amivel Eszter is jár. Mindig a tőle legtávolabbi helyre ülök le vagy állok. Ilyenkor minden tőlem telhetőt megteszek, hogy magamhoz térjek, ám ezek alighanem csak próbálkozások. Egy végtelen örvénnyé változik az idő, én pedig a közepén tanácstalanul ácsorgok. Körülöttem van a múlt, a jövő, viszont a jelent nem találom. Ilyenkor számomra csak az Eszterhez tartozó csapongó érzéseim és gondolataim léteznek… Semmi más!

Az emberek jórésze felszáll, kivéve engem. Jobbnak találom, ha kicsit egyedül maradok és a következő járattal megyek. Lehet egy kis séta sem ártana. Most maga a gondolat, miszerint vele utazok egy buszon megőrjítene.

Eszter mielőtt fellép a buszra, még csókot lop a fiútól, akivel eddig beszélgetett. Megkapaszkodik, majd ezután integetnek egymásnak, és valahol irigység kezd tombolni bennem.

A lány – valószínűleg – újdonsült barátjával maradok a megállóban, akit a szemem sarkából nézek. A fiú szinte egyből észreveszi, hogy figyelem őt. Máskor óvatosabbnak kell lennem, hiszen a végén a lányt emiatt megijeszthetem.

Amint a busz elmegy, a fiú egyből megindul felém. Megérinti a karom, és hozzám szól. Ledermedek, csak barátkozom a reménytelenség érzetével. Ezt erősíti fel bennem a srác, hiszen a kiállása teljesen ellentétje az enyémnek. Olyan férfi, akit valóban megérdemel Eszter.

- Én vagyok a világ legszerencsésebb embere, ugye?

Rádöbbenek miért ismerős a hangja. Az arcára nézek, és a tükörképem köszön vissza rám. Mire válaszolnék neki, már elment mellettem. Csak meredek magam elé. Nyelek egyet, minden bátorságomat összeszedem és utána fordulok, viszont elkéstem. Eltűnt.

Boldognak látszott…