Mintaférfi - 2. Groteszk valóság

 

Hedvig

Baktakék | 2018. október 31. | 01:05

Az eső hangosan csapódik hozzá a cseréptetőhöz, erre pedig egyből felébredek. A plafont végigpásztázom, majd meglátok rajta egy rohadt nagy plecsnit. A foltnál víz gyűlik, nemsokára egy csepp formájában a foszlásnak indult, kopott szőnyegen végzi. Az éjjeli szekrényemből előkotrom a telefonom és bekapcsolom rajta a zseblámpát.

Kimászok az ágyból, amint a lámpával a szoba végébe világítok. A szoci korszakot idéző bútorokról visszaverődik a fény, amit egykor a nagyszüleimtől örököltünk. A félig leszakadt ajtójú szekrényből kilóg egy zöld szegélyű terítő, mellette üvegajtós szekrény, ami roskadásig pakoltak hollóházi porcelánokkal. Az alsó polcokon ősrégi könyvek, lexikonok, amiket valószínűleg sohasem fognak már elolvasni. Némelyik szekrényben a felesleges holmijaim voltak, amit a költözéskor nem vittem magammal.

A sarokban a rozoga íróasztalom van ahová a táskámat és a könyveimet raktam. A babarózsaszín fal alját kicsi, zöldesfekete pettyek csúfítják. A dohos szag innen árad, hiába mindenféle szellőztetés és ecetes víz, ezutóbbitól csak lejött a festék, de a penész ugyanúgy ott maradt. Elsőnek a tetőt kellene megjavítani, de édesapámra el lehet várni.

Az ajtó mellől elveszem az előre bekészített lavort, amit a csepegő plafon alá rakok. Idegtépő, ahogy koppannak a cseppek, ezért a szekrényből kihúzom a kilógó terítőt. Ezt nyomban a lavorba hajítom, így tompul is a hangja.

Ráülök a lötyögős, forgós székemre, annak ellenére, hogy életveszélyes. A sporttáskámból előveszem az e-cigimet na meg a laptopomat. Néhány könyvet ledobálok a földre, hogy helyet tudjak csinálni a gépnek, amint ez megvan, nyomban be is kapcsolom. Az üzeneteim csekkolása közben elkezdek pöfékelni, végül egy nagyobbat szívok belőle. Az ujjaim közt forgatom a cigimet, játékosan O alakúra formázva fújom ki a meggyes párlatot.

Rákattintok a közösség oldalon a földgömb ikonra, ahol sorra dobja fel a múltkori buliban készült képeket. Miután végigfutottam a fotókon, a kommenteken, ahol egyesek összeboronáltak az egyik haverommal, azonnal át is léptem a szex- és társkeresőoldalra. Itt kifejezetten BDSM szexet űzők keresnek partnert maguknak. A munkahelyemen le szeretnék számolni, mert vágyok egy normális párkapcsolatra. Osztozkodni pedig nem akarok. Én az övé leszek, ő az enyém.

Ábrándozok erről annak tudatában, hogy a vendégeim többsége házasságban él, legtöbbször a feleségük tudta nélkül jönnek el a klubba, és élnek egyéb szolgáltatásainkkal is. Kivételes az, amikor a párjuk küldik el hozzám őket. Úgy fogják fel az emberek, hogy ez maga a fertő, viszont számunkra ez a Paradicsom. A munkám folyamán megtanultam: ugyanolyanok a szeánszon kívül a vendégeim, akárcsak bárki más. Ők is hétköznapi emberek, csupán a vágyaik nem hétköznapiak.

Én azt előre elhatároztam, hogy nem akarok magyarázkodni, bűnösnek és mocskosnak tartani magam, azért amilyen vagyok. Ezért lesz ez titok a szüleim, a rokonok, valamint a barátaim előtt, mert úgy sem értenének meg. A munkámat még ennyire se fogadnák el, mint a szexualitásomat. Ebben biztos vagyok!

Ismételten beleszívok a cigimbe, és a kattingatások közepette a lábamat felrakom az íróasztalra. Ez jókora baromság volt a részemről, mert hátraesek, a szék görgője óriási reccsenéssel kitörik alólam. Én csak fekszek a földön riadtan, miközben a kezemben maradt egeret markolom. Az édesanyám nagy robajjal tör be hozzám, majd olyan erővel csapja be maga után az ajtót, hogy az ajtókeret, épphogy ki nem szakadt.

- Mégis mi a francot csinálsz?

Rálép az e-cigimre, ami a küszöb elé zuhant. Felveszi a padlóról, és morgolódva a táskámba dobja, ezután kitör belőle a felgyülemlett düh.

- Neked mi bajod van? Ma vendégek jönnek, erre te nemhogy aludnál, helyette baszakodsz a géppel, gyárkéményként bagózol és egy karácsonyi terítőt dobtál bele a lavorba. Hogy a büdös picsába lehetsz ennyire nemtörődöm?

- Nem tudok aludni, mint észrevetted, illetve ilyen kurva sötétben semmit se látok, már bocs – kezdem simogatni bosszúsan a tarkómat.

Gyorsan pislogok, amikor a gépem képernyőjén ott virított egy csupasz, piercinges pina, aminek a csiklóján egy csiptető van. Az anyám szerencsére csak lecsapja a laptopot, oda sem pillantva a szexhirdetésre. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, hiszen elkerültem egy kellemetlen beszélgetést, aminek valószínűleg a fele kötekedés lett volna.

Sziszegve megkapaszkodom az íróasztalba, és kínlódva feltápászkodok. Az édesanyám ugyanúgy morcosan méreget, mintha el akarna ettől komolyabban számoltatni a viselkedésemért. Megfáradt tekintete szikrákat szór, és száját a legdurvább szitkok fogják elhagyni. Már előre félek, mégis miket fog hozzám vágni.

Egy-két világos barna, lenőtt tincset elhajt a szája elől, de meglepetésemre, némi halánték masszírozás után nyugodtan szól hozzám.

- Ritkán vagy itthon és szeretném, ha békésen telne el ez az idő.

A szomorúság elönt, ahogy hosszasan bámulom őt. Meglátom a tükörképem benne, azt a nőt, aki harminc év múlva lehetek. Megrémít mennyire egymás hasonmásai vagyunk, ha a külsőségeknél járunk, mégis a lelkünk összeférhetetlenségben szenved. Talán azért, mert ez is hasonló… Talán azért, mert olyannyira mások vagyunk…

Az ágyam széléről a gyűrött paplant arrébb tolja, leül és követi a példám: visszanéz rám, ezután a szomorúság érzésével dacol.

A kezét az ölébe teszi és az ujjait összekulcsolja. A kézfején az erek feltűnően kidudorodnak, a körmei alatt fekete piszok, a mályvarózsaszín körömlakk is kopottas. A karja vézna, a felkarjánál pedig lóg a bőr. Az édesanyám fiatalabb korában dundi nő volt, pláne, amikor terhes lett velem. Ezt a felesleget mára leette róla az ideg, és tőlem is vékonyabb, pedig én karcsú vagyok.

Most is az imádott pamut hálóingjébe bújt bele, ami a sok mosástól kinyúlt és a virágos minta szinte alig kivehető. A lábán egy csomószor megragasztott bolyhos, lila papucs van, amit a franc se tudja mikor, de egy kínaiban vett.

Lehangoló az anyám elhanyagoltsága, ahogy ez a hely egyaránt. Ilyenkor megbánom, amiért haragtól és a kétségbeeséstől elborult aggyal faképnél hagytam őt, csakhogy a saját lábamra álljak, kitörjek ebből a lélekölő nyomorból.

Huszonhárom év kellett, hogy rájöjjek szükségem van rá. A múltbéli hibáinkat el kellene temetnünk jó mélyre, mégis ez az összezördülés felelevenítette bennem a vitáinkat, amiknek se eleje, se vége sem volt. Az összes alkalmat megragadtuk, hogy egymás torkának essünk.

Idősebb fejjel már értem miért szidott le mindig, és fáj, hogy utólag elvettem tőle az anyaság lehetőségét. Kerültem őt, csak haladtam egyenesen előre.

Helyet foglalok mellette, ezután a fejemet a vállának döntöm. Nem szól egy szót sem, csupán megfogja a kezemet, amit gyengéden megszorítok. Az eső eddig idegesített, de most már megnyugtató, lassan a szívem is felveszi ezt a lágy ritmust, engedem, hogy ránk telepedjen a nyugalom.

- Le kellene feküdnünk – mondja csendesen az édesanyám.

- Kérlek, maradjunk még így.

- Nem akarok hozzászokni, hogy ismét az én kicsi Hédimnek érezlek. Folyton eszembe jut milyen sokszor gondoltam arra, hogy gyűlölsz és elveszíthetlek.

- Mert valóban gyűlöltelek… És valóban elveszítettél…

Hümmög, nem kommentálja a nyers őszinteségemet, pusztán beletörődik a ténybe. Az ujjait kiszabadítja az ujjaim fogságából. A kézfejével megsimogatja az arcomat, aztán a kócos lobboncomra tér át.

- …de úgy hiszem jó úton haladunk, hogy újra egymásra találjunk – fűzöm hozzá kisebb szünet után.

Kinyitom a szemem, végre láthatom az édesanyám bizakodó mosolyát. Árasztja magából a biztonságot, amit kislánykoromban képtelen volt megadni. Álomvilágba akarom ringatni magam, hogy egyszer tényleg a támaszom lehet, bepótolhatjuk azt az időszakot, amikor a keserűség volt az úr.

Miskolc - Avas | 2018. november 9. | 00:44

A kliensem elterül a matracon, amiben recsegnek a rúgók. A hasa kocsonyaként remeg, gyorsan mozog fel-le, ahogy veszi a levegőt. A mellkasa tele van csíkokkal, szinte a húsába hasított mindegyik ostorcsapás. Az arca lángol és a nyakán vörösen izzanak a fojtogatásaim nyomai. Amennyire képes voltam, ügyeltem, hogy a határokon belül maradjak. Ha ez kellett neki, hogy elélvezzen, akkor tessék, fulladozzon!

Ritka, ha lefekszem valakivel, ugyanis egy domina semmilyen körülmények között sem alacsonyodhat le az alávetettje szintjére. A vendégeim amúgy sem a szexért jelentkeznek be hozzám, hanem azért, hogy alázattal szolgáljanak engem.

- Hogy vagy?

A kérdésemre azonnal nem jön válasz, csak kielégült ábrázattal simogatja a horzsolásokkal tarkított felsőtestét. Sokan a korral együtt lazábban veszik az ápoltságot, pedig ez a leghülyébb ürügy, amit az ember kitalálhat. Áron az apámmal egyidős lehet, és azonkívül, hogy néhanapján borostás, teljesen rendben tartja magát. A testén a szőrzetet mindig fazonra igazítja, igazából egyszer megkérdezte tőlem, hogy milyenre szeretném. Én csak somolyogtam a hülye kérdésén, amit közvetlen a szeánszunk végén feltett, mert a feleségének kellene megfelelni, nem nekem.

- Remekül, bár egy darabig nem fogok tudni hason feküdni.

- Te akartad, hogy durvább legyek.

Az ágy köré hajingált, szétvagdosott női ruhákat egy zsákba pakolom, hogy valamennyire rend legyen. Beáll a némacsend, amitől befeszülök. Szimplán fura, hogy nem beszélget velem.

A vendégeim gyakran mesélnek nekem, de ez a bizalmas kapcsolatunknak tudható be. Itt kemény szabályokat kell betartani, ez adja az alapját a bizalomnak. A törzsvendégek esetén ez az intimitás jóval bensőségesebb, hiszen ismerem a testét, a lelkét, tudom mi indítja be.

Áron két éve a szolgám, általában hetente látogat meg, habár a napokban voltak hosszabb szünetek, elképzelhetőnek tartom, hogy a családja miatt.

Megváltozott, többször harcolja ki a büntetést, és szegi meg a szabályainkat.

- Diamond, mostanában sokat gondolkoztam, és…

Lecövekelek a nevem hallatán, a zsákot szorongatom, amiben a szétcincált ruhadarabokat gyömöszöltem bele. A fekete szemceruzával kihúzott, gesztenyebarna szemével csak les rám, viszont elhallgat. Az ádámcsutkája feltűnően fel-lemozog, szinte hallom, ahogy nyel.

Kurvára frusztráló, amikor valaki beszél, majd hirtelen félbehagyja.

- Igen? – vonom fel a szemöldököm.

Megint nyel egyet, aztán ejt rám egy utolsó pillantást és a feje alá rakja a kezeit.

- Miért kezdem elítélni a világunkat?

A kérdésén megrökönyödök, erre speciel nem számítottam. Meg se nyikkanok, csak figyelem, ahogy az arcáról az elégedettség semmivé lesz, és a valóság maga alá taszítja a felszabadulás élményét.

- A feleségem ragaszkodik a párterápiához, sőt, én asszisztálok is mellé.

A mesélés közepette a zsákot a sporttáskám mellé dobom, aztán az ostort tekerem fel a kézfejemen.

- Sarokba vagyok szorítva. Ezek a terápiák csak arra ébresztenek rá, nem vagyok több egy beteges fasznál. Elmentem vele szexshopba is, és odasétáltam, ahol a szadomazó kellékek voltak. Az első reakciója egy gúnyos beszólás volt. Lehetetlen, hogy valaha őszinte legyek vele. Azt az egyet biztosan tudom, hogy emiatt…

„...sose fogom úgy élvezni vele a szexet, mint veled a szerepjátékokat.” 

A nyelvem hegyén ül ez a mondat, de beúszik a lelki szemem elé a felmondásom, amit régóta tervezgetek. Ez a megjegyzésem, csupán egy táncra hívás lenne, hogy ugyanúgy szolgáljon engem, kiábránduljon ettől jobban a haldokló házasságából.

- Megértem – félbeszakítom őt, és berakom a fiókba a feltekert ostort.

Lehet egyszerűbb lesz neki, ha felmondtam. Remélhetőleg jól fog dönteni, és őszinte lesz a feleségével. Előbb-utóbb le fog bukni, ha új dominát kerít magának.

Bár ez nehéz ügy, ha valaki elveszti az alávetettjét vagy a mesterét, akivel ráadásul több éven keresztül jártátok meg a Poklot és a Mennyet. Megtapasztaltam már mindkét oldalt, és szubmisszívként rosszabb ezt átélni. Ez egy szerelmi kapcsolattal ér fel, ezért hulltam darabokra a szakításnál. A mesteremnek feladtam önként azt az oldalamat, amit mások előtt nem fednék fel. Megtettem, mert ez a feltétel kellett ahhoz, hogy a vágyaimnak hódolhassak kötelezettségek és döntések nélkül. Ez is egy ok, hogy megkedveltem a domináns szerepét. Ilyenkor én voltam az, aki a lefektetett szabályok alapján irányít, az sem zavar, hogy nekem kell ráhangolódni a másik félre.

- Nagyon érződik a szeánszon, hogy másabb vagyok?

Idióta módjára pislogok, hiszen arra asszociáltam, tudatosan engedetlen. A határozottságom meginog, főleg azért, mert lehet végig a figyelemhiánya miatt követte el a hibákat. Előfordul, valamelyikünket elragadja a jövő vagy a múlt, elfeledve ezáltal a jelent, az itt és most pillanatát… Ha elzárkózik tőlem romba fog dőlni a bizalom, amit felépítettünk.

- Rettentően.

A civil ruháit átpakolom az asztalra, hogy a széket az ágyhoz hozhassam, ezután fordítva ráülök. Ahogy fészkelődök a széken, úgy nyikorog rajtam a latexnadrág. Megigazítom a mellemnél a topomat, aztán a széktámlára keresztbe vetve felteszem a karjaimat.

- A bűntudatod van a háttérben?

A hangom súlyos az aggodalomtól, amit körbe ölel a határozatlanságom is. Felém fordul az egész testével, és az arcát megtámasztja a tenyerével, kis ideig hezitál, végül felveszi velem a szemkontaktust.

- Igen.

- Áron – húzom közelebb a széket az ágyhoz. – Véletlenek a hibák elkövetése vagy direkt hágod át a szabályainkat?

- Mindkettő.

- Veszélyes játékot játszol, ha a továbbiakban is így viselkedsz, akkor tudod a következményt.

A pupillája azonnal egy parányi pöttyé szűkül össze, elnyeli a barna örvény.

A szája ki-kinyílik, de hang nem jön ki rajta, mintha keresné a szavakat, mégis a tudása, az érvek cserben hagynák. 

Feladja a küzdelmet, inkább nyöszörögve lekászálódik a matracról, és a kanapéhoz megy, aminek a karfáján egy törülköző van. Először az arcát törölgeti, ezután a szemét dörgöli meg vele.

- Használd a micellás kendőt!

Megköszörüli a torkát, az asztalon pihenő csomag és a tükör felé nyúl. Mielőtt elvehette volna, egyből felállok, aztán pedig megfogom a kezét.

- Leszedem rólad a sminket.

Mindketten kényelmesen elhelyezkedünk a kanapén, miközben óvatosan törlöm a kendővel a szemét.

- A nyakadra rakok egy kis púdert.

- Pár napig nem lesz itthon a feleségem és a gyerekek, ezért is akartam, hogy erősebben fojtogass.

- Értem. De kívánságok ide vagy oda, bizalmatlanság férkőzött közénk. Megszegted az alapszabályt, ami az őszinteség.

A szemében ott a megbánás, szavak sem kellenek, hogy megértsem őt. Bizonytalanul bólint, de erre csak a fejemet ingatom meg.

Amikor az arcához emelem a kendőt, akkor zongorázni kezd az ujjaival a meztelen karomon. Libabőrös leszek. Meleg, lágy érintések ezek, egy erőteljes kísértés, hogy legalább megöleljem vagy megcsókoljam őt, de ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak. A gyomrom görcsbe rándul, a pulzusom az egekbe szökik, és a zavarom erősebben előtör. A helyiségben a levegő sűrűbb és szárazabb lesz egyik pillanatról a másikra. A feszültségtől terhes légkört egy számomra félelmetes atmoszféra lengi be.

A csuklómat a szájához nyomja, amire beszívom az ajkaim, hogy a szám benedvesítsem… Lehet csak az ajkamba való harapást leplezem ezzel.

- Téged akarlak szolgálni! Nem szeretnélek elveszíteni!

Odaadón súgja a bőrömhöz közel, amit cirógat a forró, kifújt levegő. A mondatai megérintenek, hiszen Áron megnyert az első perctől az engedelmességével, a kitartásával, a magasztos csodálatával. Megfizethetetlen élmények ezek, amik egymáshoz kötnek minket. Ilyenkor mindkettőnket egyszerre fogad be ez a világ és egyszerre veszünk el benne. Ahogy véget ér a szerepünk, úgy térünk vissza a hétköznapi énünkhöz. De ezt a szerepjátékot Áronnal túlontúl élvezem, mert engedelmes szolga, megfelel az elvárásaimnak.

Hiányozni fog a hűvös szenvedélye…

Miskolc - Belváros | 2018. november 12. | 15:27

A Szinvaparkhoz közeli cukrászdában várakozok, hogy Mónikával beszéljek. Amikor Dortmundban dolgoztunk, akkor felfogadott a segédjének és a munka összekovácsolt minket. Jó barátnőm lett, akivel bármikor megoszthatom mi bánt. Ez természetesen kölcsönös, annak dacára, hogy röpke húsz év van köztünk. A korkülönbségre ugyan fittyet hányok, viszont a késésére allergiás vagyok. 

Felkönyökölök a köralakú asztalra, aztán böngészem a híreket a telefonomon, hogy ezzel eltereljem a gondolataim.

A cukrászdába egyre több ember szállingózik be, néhány asztal kivételével mindegyik foglalt, de akadtak olyanok is, ahol a pultos leszedi a tányérokat, a poharakat. Az eladók jobbra-balra kapkodnak, hogy ki tudják szolgálni a hosszú sort. A pult fele pillantok, ami dugig van tömve mindenféle finom süteménnyel, ám a kedvenc tortámat semmi sem tudja überelni. Csábítgat az a süti, hogy rendeljek belőle két szeletet, és ne csak ezt az egy kávét kortyolgassam órákon át.

Erre betoppan Mónika, aki rögvest leveszi magáról a dzsekit. A bokacsizmája és a farmerja csurom vizes, ahogy elnézem beletrappolt a legnagyobb sárba, amit a városban ki lehetett fogni. Egy testhez simuló, mélyen dekoltált felső van rajta. A gigantikus melle és a dereka, valamint a hasánál a háj odavonzza az ember tekintetét.

- Jaj, drágám, ne haragudj! Lekéstem a villamost.

Amíg ezerrel szabadkozik, a székre akasztja a táskáját, a kabátját, majd levágja magát a székre. A telefonomat lezárom, amit a nadrágom zsebébe süllyesztek, a maradék kávémat felhajtom, és halk koppanással a csészealjára teszem.

- Olyan rég beszéltünk személyesen. Jó látni – mosolyodik el.

Hiába kövér, de szép arcú nő, a mosolya pedig bájos. Talán abban rejlik báj, hogy ilyenkor a szeme szintén vidám.

- Nem én vettem ki szabadságot, aztán hajtogattam, hogy rakjuk át a találkát!

- Ez igaz… Az viszont tuti nem, hogy le akarsz lépni.

Tegnap hoztam fel neki, hogy miként képzelem el a jövőmet és azonnal lecsapott a munka témára.

- Pedig igaz. Sok pénzt félretettem, a levelező mellett pedig rendes munkát szeretnék. Azért felélni totálba mégsem akarom.

- Félsz, hogy kiderül a múltad?

- Szerinted? – forgatom meg a szemem.

- És a főnökkel beszéltél a felmondásodról?

- Még nem, de a héten beszélek vele erről.

- Azért büszke lehetsz magadra, hiszen elérted azt, amit szerettél volna.

- Egyelőre a felénél se tartok. Az első félévem is olyan messzinek tűnik.

- Ha elvégzed az anyagmérnökit, akkor dönts a gumi mellett. Kedvezhetsz a fétiseseknek.

Fapofával nézek rá és kényszert érzek, hogy lefejeljem a falat. Istenem, ennyire szar poént.

- Inkább kérj süteményeket, minthogy tanácsokat adj! Na, hozd a fekete-erdő tortámat! – kezemmel el is hessegetem.

Játékosan biccent, majd kurvásan hátracsapja a barna lobboncát és a pulthoz megy nézelődni.

Ekkor hangos nyikorgásra leszek figyelmes és a hangirányába fordulok. Egy villamos adja ki ezt a fülsüketítő hangot, ami a zenét és az emberek moraját is elnyomja. Az út túloldalán viháncoló diákok mennek haza, akik javarészt fiúk, és a kereszteződésnél intenek egymásnak. Olyan fiatalok, szinte vénség vagyok, ahogy visszaemlékezem milyen gondjaim voltak abban a korban az önmagam elfogadásával.

A barátnőm visszatér a süteményekkel, az egyik tányért elém rakja. A tortáról leszedem az átlátszó fóliát, majd a villával lekapirgálom a ráragadt krémet.

- Azon amúgy gondolkoztál, hogy a törzsvendégeiddel mi lesz?

- Igen, és arra jutottam, meg fogom velük szakítani a kapcsolatot. Lesz egy búcsú találkozó, ennyi.

A gyümölcskosárba vág a villával, amit egyből bekap, mintsem, hogy reagáljon a válaszomra. Mi ez a komolyság? Úgy csinál, mintha a szolgám lenne. Ez egy vicc!

- Nos, attól tartok, hogy ezzel a mi kapcsolatunknak vége.

- Miért lenne? Nem ciki veled lógnom, illetve úgyis be fogok néha ugrani hozzád.

Azt hiheti Mónika, hogy ez egy laza kis döntés volt, rácsaptam az asztalra és kész, slussz-passz, de ez távol állt az igazságtól…

Ugyan a karmát hívják nagy ribancnak, viszont állíthatom, hogy a múlt és a gondolataim nagyobb ribancok. Mindenhová követnek, mániákusként loholnak utánam. Az összes döntésemnél elém állnak. Van, hogy segítséget nyújtanak, de olykor röhögve beintenek, majd mutogatják a döglődő jövőképeimből összehordott kupacokat. Milyen egyszerű lenne, ha „igen” és „nem” bőven elég lenne a kérdéseimre, egyből tudnám mit kellene tennem.

Parázok felmondani, mert jól keresek dominaként, igazából imádom is csinálni és a törzsvendégeimet ugyancsak szeretem. Nyomorult diákmelósként csak a belemet hajtanák ki, kapnék „zsebpénzre valót”, ráadásul emiatt a kevés pénzért gyűlölném csinálni.

De az is esélytelen, hogy egyetemistaként ugyanúgy csináljam ezt a munkát. Játszadozhatok a sorsommal, viszont, ha lebukok, akkor megástam a nemlétező karrierem sírját. Híre menne az egyetemen és kirúgnának. Az anyám is meg tudná az igazságot, hogy a lánya Németországban nem éppen egy étteremben volt mosogató és takarító, hanem perverz férfiak vágyálmait váltotta valóra.

Mindegy, lemondok a pénzről, hogy végre tisztességes, becsületes munkám legyen. Igen, a hangsúly a tisztességen és a becsületességen van!

A tányéromon tologatom a meggyszemet, néha megszurkálom és kicsit kifolyik belőle a gyümölcs vöröses leve. Befejezem a kínzást, és megadom a kegyelemdöfést.

- Ne feledd! – bökök felé a villámmal, amire felszalad a szemöldöke. – Kell valaki, akivel kipletykálhatom a párkapcsolataim – kacsintok rá.

Megnyugszik, rögvest derűlátóbb lesz, és a tortaszeletemből lop egy kisebb falatot.

- Szavadon foglak!

Visszakacsint rám, én pedig sunyin elvigyorodok, és szórakozottan lecsapok a sütijére. Rosszallóan les rám, amire felnevetek.

- Ez csak a tetteid következménye.